Valaki Utravált BelőLünk

Unatkozók s halálra-untak, Bolondosan furcsák vagyunk, Fájdalmasak és búcsuzók S milyen furcsán nézzük magunkat S milyen furcsán néznek most minket. Csalódás-kő ránk nem zuhant S mégis sújtódottan, szédülten, Sustorgó ázott-fák a tüzben, Panasszal égünk, hangtalan. Mint elárvult pipere-asztal, Mint falnak fordított tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal Valakit, ki már nincs velünk, Ki után ájult búval nézünk. Egy régi, kényes, édes dámát, Kegyetlen szépet siratunk, Bennünk sarjadtat: asszony-részünk. Valakit, kiért hiúk voltunk, Apródok s cifra dalnokok S kit udvarunkban udvaroltunk. Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk, Nagy termeink üresen kongnak, Kölykösen úszók szemeink: Valaki útravált belőlünk S nem veszi észre senki más, Milyen magános férfi-porta Lett a szemünk, lett a szivünk, Szemünknek és szivünknek sorsa, Mert asszony-részünk elhagyott. Nem tudjuk szeretni magunkat És nem hisszük el, hogy szeretnek, Ákombákomos szépeket Idegen, váró embereknek A régi tussal nem irunk. Mert mi csak magunknak bókoltunk, Asszony-énünkért, szertelen, Érte voltunk jók, ha jók voltunk És kacérok és hütlenek És most sírva megözvegyedtünk. Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyüg Siránkozik pityergő szánkon S omladozó, árva szivünk Ezer fájást talál, hogy fájjon S ezeregy fájás fáj nekünk. Kopott az arcunk, kopott minden, Kopott a világ s a szivünk S minden világ a szemeinkben: Mi hírért, sikerért szalasszon, Ösztönzőnk, igazi valónk, Kiszakadt belőlünk, az asszony. Unatkozók s halálra-untak, Bolondosan furcsák vagyunk, Fájdalmasak és búcsuzók S milyen furcsán nézzük magunkat S milyen furcsán néznek most minket. Csalódás-kő ránk nem zuhant S mégis sújtódottan, szédülten, Sustorgó ázott-fák a tüzben, Panasszal égünk, hangtalan. Mint elárvult pipere-asztal, Mint falnak fordított tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal Valakit, ki már nincs velünk, Ki után ájult búval nézünk. Egy régi, kényes, édes dámát, Kegyetlen szépet siratunk, Bennünk sarjadtat: asszony-részünk. Valakit, kiért hiúk voltunk, Apródok s cifra dalnokok S kit udvarunkban udvaroltunk. Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk, Nagy termeink üresen kongnak, Kölykösen úszók szemeink: Valaki útravált belőlünk S nem veszi észre senki más, Milyen magános férfi-porta Lett a szemünk, lett a szivünk, Szemünknek és szivünknek sorsa, Mert asszony-részünk elhagyott. Nem tudjuk szeretni magunkat És nem hisszük el, hogy szeretnek, Ákombákomos szépeket Idegen, váró embereknek A régi tussal nem irunk. Mert mi csak magunknak bókoltunk, Asszony-énünkért, szertelen, Érte voltunk jók, ha jók voltunk És kacérok és hütlenek És most sírva megözvegyedtünk. Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyüg Siránkozik pityergő szánkon S omladozó, árva szivünk Ezer fájást talál, hogy fájjon S ezeregy fájás fáj nekünk. Kopott az arcunk, kopott minden, Kopott a világ s a szivünk S minden világ a szemeinkben: Mi hírért, sikerért szalasszon, Ösztönzőnk, igazi valónk, Kiszakadt belőlünk, az asszony.